Feliratkozás a hírlevélre:



Epilepszia. Ez a betegség az idők kezdete óta hol félelmet, hol előítéletet, hol csodálatot váltott ki a kívülállókból. Már időszámításunk előtt 2000 körül egy babiloni táblán lejegyezték azokat az epilepsziás rohamfajtákat, melyekkel ma is találkozunk. Ugyanakkor szinte a XIX. századig tartotta magát az a felfogás, mely az epilepsziát természetfeletti erőkkel hozta összefüggésbe. Erre utal régi megnevezése, a "szent betegség" (Morbus Sacer) is.

Az epilepszia az egyik leggyakoribb gyermekideggyógyászati megbetegedés. Lényege az agysejtek kisebb vagy nagyobb csoportjának rövid ideig tartó, kóros túlműködése. A rosszullét tünetei attól is függnek, hogy az agysejtek izgalmi állapota mennyire kiterjedt. Az epilepsziás működészavart az agyat érő bármilyen károsodás létrehozhatja, de ismerünk örökletesen meghatározott formákat is.

Az epilepsziás működészavar megértését nehezíti az a tény, hogy az epilepsziás nagyroham "mintája" az egészséges agyban is jelen van. Általános biológiai "krízis" állapotokban (például magas láz, alváshiányhoz társuló kimerültség stb.) spontán is kialakulhat, sőt, bizonyos fizikai vagy egyéb hatásokkal - például egyébként károsodást nem okozó erősségű áramütéssel - minden emberen létrehozható. Úgy tűnik tehát, hogy a betegeknél az agyi károsodás, vagy az örökletes tényező csupán az egészségesekben szunnyadó epilepsziás készséget aktiválja. Az epilepszia nem elmebetegség. Az agy a rosszullétek közötti időszakban egészségesen működik.
Az epilepszia diagnózisának meghallása még ma, a XXI. század elején is gyakran félelemmel, kétségbeeséssel tölti el a szülőket, és életkortól függetlenül a betegeket is. Sokan sokféleképpen reagálunk ma is egy, a szemünk láttára lezajló epilepsziás rosszullét kapcsán. Ha ez a rosszullét nem a klasszikus eleséssel, rángással járó nagy roham (Grand Mal), talán el sem hisszük, hogy ezzel a megbetegedéssel állunk szemben. A gyermekkel kapcsolatba kerülő óvodai, iskolai személyzet epilepsziás gyermekhez való viszonyulása az esetek többségében, sajnos, negatív érzéseket tükröz.


Következményeként a gyermek iránt indokolatlan sajnálat, túlvédés, de gyakran elutasító magatartás alakul ki, ami leginkább túlzott életviteli korlátozásokban, vagy kirekesztő magatartásban nyilvánul meg. Ezt a szemléletet részben a rohamoktól való félelem váltja ki, másrészt az a hiedelem, hogy a betegség következtében csökken a gyermek szellemi és fizikai képessége, terhelhetősége, változik magatartása, tehát nem azonos értékű a vele egykorú társaival. Ez a betegség rendkívül kiszolgáltatottá teheti a beteget, elsősorban a váratlanul jelentkező tudatvesztéssel és a tudatbeszűküléssel járó rohamok miatt, és még kiszolgáltatottabbá válik a beteg, ha gyermek. Mindezek a gyermek önállóságának csorbításához, önértékelési zavarhoz, szorongáshoz, másodlagosan a teljesítménye romlásához, a baráti kapcsolatok beszűküléséhez, hangulatzavarhoz, végül a gyermek elszigetelődéséhez vagy éppen ellenkezőleg, a környezetével (szülők, tanárok, stb.) való szembehelyezkedéséhez vezethet. A betegek általános lelki érzékenysége jól levezethető az őket érő tényleges sérelmekből, és a társadalom negatívan megkülönböztető hozzáállásából. Pedig ma már az esetek igen kis százalékától eltekintve, mindezek kialakulása nem indokolt.

Nagy Sándor, Julius Caesar, Pascal, Napóleon, Lord Byron, V. Ferdinánd, Dosztojevszkij, Vincent Van Gogh… Híres emberek voltak, akiknek nevét mindenki ismeri. És volt bennük valami közös: mindannyian epilepsziások voltak. Betegségük mégsem akadályozta meg őket abban, hogy valami nagyot, különlegeset tegyenek le a történelem, az irodalom, vagy a művészetek asztalára.